A falu a Mecsek és Villányi hegységek között elhelyezkedő Baranyai-dombság
területén található, a dombság keleti részét jelentő, a Karasica felszíni
vízgyűjtőjéhez tartozó és a meglehetősen nagy vízszállító képességéről ismert
Vasas-Belvárdi vízfolyás alsóbb szakaszán, völgytalphoz közeli településként.
A
terület domborzatát hosszan elnyúló, alacsony domblábi hátak és lejtők
jellemzik. A dombhátak átlagos magassága +170- +200 m körüli, és északról délre
fokozatosan csökken. A felszínformák nagyrészt az északon lévő Mecsek-hegység
kiemelt térszínéről korábban távozó vizek, lefutása szabta meg.
A
terület a dél-dunántúli hegységszerkezeti viszonyok ismeretében a Mecsek és
Villányi hegység közötti helyzetű un. "Ellendi-medence" területének déli
peremén található.
Rövid
történeti ismertetése
A község közelében bronzkori és római kori emlékeket is találtak, de a
történetírás csak 1295-ben jegyezte fel először Olozy formában nevét.
Ugyanekkor tesznek említést Hidorról (Heydreh és Hederich alakban is).
A
falut a XII. században letelepedett francia-vallon földművesek alapították,
akiket akkori néven tévesen olaszoknak hívtak. Neve innen ered, míg Hidoré a
Hédervár személynévből származik. A pécsi pálosok rendje még a XIII. században
Szent Lászlóról elnevezett kolostort épített a mai település és a birjáni patak
között (1295). Az egykori telepesek magas szintű szőlőművelést honosítottak meg
a kedvező adottságú területen, amelyet a szerzetesrend a török időkig
folytatott.
A
település túlélte (a török hódoltság alatt is lakott hely maradt), a kolostor
viszont nem a többszöri pusztítást. Magyar lakói helyébe katolikus délszlávok
és németek érkeztek az 1700-as években, majd a múlt században újból
letelepedtek magyarok is.
A
falu sokáig a Battyányiak tulajdonában volt. Az ő idejükben központi
funkciójának köszönhetően épült a nagytemplom, amelynek elődjét az 1738. évi
pestis járvány miatti fogadalomból, fából építették.
